Zsocci nem arról ismert, hogy megválogatja a szavait. Nem finomkodik. Tudjuk, ha igazát védi, akkor nem kímél senkit. Nem indokol, nem érvel. Minősít. Persze nem a véleményt, hanem mindig a személyt, aki véleményt mondja. Hogy miért tesz így? Egyszerű. Működtetni kell az ellenséggyárat.
Az elmúlt években sokan kerültek már fekáliába mártott pennája alá. Cigányok, migránsok, Soros, Clinton, Gyurcsány, Tavares, Pukli és a fene se tudja kik nyertek el különböző megalázó jelzőket tőle. Ha jól emlékszem megvolt már G. Fodor és persze Kiss László is. (Igaz, őt inkább védte, szavai szerint a „patkányok” támadásától.) Nem szeretném pontosan idézni, de szóhasználatában voltak ezek az emberek már mindenféle testnedvek és végtermékek, állati és emberi nemző szervek és persze az édesanyjuk is említésre került szexuális összefüggésben. Ezúttal azonban a Pápa, a katolikus egyház feje került e Zsocci által figyelemre méltatott díszes társaságba. Lássuk be, ez azért most már egy minőségileg más szint Zsocci „munkásságában”. Ő, mármint a Szentatya, szerinte: vagy „demens vénember, vagy gazember”. De miért is? Mert Zsocci nem ért egyet vele.
Most írhatnám, hogy ejnye-ejnye és ilyet nem szabad írni jeles személyekről, és olyan nem létezik, hogy senki-semmi sem szent. Nem teszem. Nem, mert ez az egész „újságírás”, amit művel nem egyéb, mint egyszerű heccelés. Zsocci nem gondolja komolyan, szimplán csak cukkol. Tudom, furcsán hangzik, de a maga perverz módján, ő csak „viccelődik”. (Fene a humorát!) Közben persze ellenséget gyárt. A mérsékeltek és a radikálisok számára is. Hogyan is működik ez?
Mond, vagy ír valami felháborítót és a jóérzésűek felháborodnak. Erre ő ír valami még felháborítóbbat, mire azok még jobban felháborodnak. Addig-addig folytatódik ez így, míg a legjámborabb olvasó is kikel magából és már ő is ordít, dühöng, posztol, kommentál, mindenfélének elmondja Zsoccit és kompániáját. Így végül belerángat egy véget nem érő adok-kapokba. Folyamatos ellenségeskedést generál. A végén csak a mérges indulat és az oda-vissza minősítgetés marad a lehető legalpáribb stílusban. Ez az ő játéka. Bunkó játék, de mint látjuk, működik. De ki akar ilyet játszani?
Igazán persze a valódi célközönség, a rajongók szívják meg. Ők nem csak, hogy komolyan veszik, de az utolsó betűig, hangig el is hiszik Zsocci féligazságokból, hazugságokból, előfeltevésekből, hamis elméletekből fölépített világát. Nagyhatalmak, gonosz szándékok, igaz védelmezők és nemzeti hősök, Dávidok és Góliátok ütköznek meg itt nyílt és háttércsaták keretében. Akár egy gyermekmesében, itt is mindig meg lehet nevezni a fő gonoszt, aki miatt jók szenvednek, aki miatt a bajok történnek, akit a jó vitéz majd megbüntet. (Ez persze a valóságban sohasem következik be, hiszen ez csak mese.) Ebben a mesében csak ő a tudja a tutit, a titkokat, csak ő lát át szitán, de persze nagylelkűen megosztja az igazságot hallgatósággal. Miért. Mert megérdemlik. Hiszen ők jobbak, okosabbak, csavarosabb eszűek, mint ez az egész bamba, romlott, rothadó, erkölcstelen nyugati fertelem. Benne a Hétfejű Sárkánnyal, Vasorrú Bábával, a Gonosz Mostohával, a Pápával, az EU-val, az USA-val, a civilekkel és „tudjuk kikkel”. Ezt adja a népnek. Mesét, amelyben Zsocci a hős, mert ő felmutatja az ellent, megmondja a frankót és - ha máshogy nem is- legalább szóban megbünteti a gonoszt. Helyettük is.
Meddig tarthat még e mese? Nos, vannak arra utaló jelek, hogy hamarosan véget ér. Először is, fogynak a gonoszok. Az alkotói válság, a kínlódás már látszik, hiszen a hangulat fokozása érdekében a Pápát, mint negatív figurát előrántani nem csupán ötlettelenségre vall, de a kreativitás hiányára is. Másfelől pedig, milyen mese az, amelyben nincsenek új, pozitív szereplők, változatos cselekmények, kellemes végkifejletek? Mindig csak harcolnak és mindig csak ugyanazok ugyanazokkal. Semmi változatosság, semmi happy end? Mindig csak a Nagyfőnök, meg a Pótyin, meg a Trámp az egész világ ellen? Nem unalmas már ez?
Te mit gondolsz?
Cpt. W.
